A szöveg a feladat megértése és nem pedig a feladat megkerülése szempontjából született.
Az írásban rejlő végtelenség rémisztő. A téma ellenben adott: egy életút, leszűkítve ezzel a végtelent egy mindenki számára ismert jelenségre: a létezésre.
Nehéz volt elkezdeni.
Fárasztó ugrálni a korok között.
Azt hiszem ettől nem szabad megijedni.
Nagyon egyszerűen csak döntést kell hozni.
Ennek ellenére ez jutott eszembe:
Láttam magam, ahogy ott ülök a fügefaág hajlatában, és éhen halok, pusztán azért, mert nem tudok dönteni, melyik fügéért is nyújtsam a kezem. Kellett volna mindegyik, de ha valamelyiket választom, ez azt jelenti, hogy a többit elveszítem, és ahogy ott ültem, tanácstalanul habozva, a fügék egyszerre ráncosodni kezdtek, feketedni, és egyik a másik után pottyant le a földre, a lábam elé.
Nehezen hoztam döntést. Wikipédia szócikkekek tömkelegén túl próbáltam megérteni a különböző életutak kimenetelét. Mozgatórugókat és motivációkat kerestem. Ki mikor miért dönt úgy, ahogy? Egy ilyen szócikk látszólag pontosan redukálja egy életút állomásait. Követhető mintának gondoltam a sémaszerűen szerkesztett szócikkek felépítését. Azonban a hasonlóságok ellenére egyik sem volt egyforma, az életben rejlő megmagyarázhatatlan véletlenek miatt.
Szerettem volna ráérezni erre a véletlenségre. Azt vártam, hogy egy karakter életre keljen bennem, megszólítson. Az elolvasott szócikkek döntések rengetegét prezentálták. Kutatásommal odaáztam saját döntésem meghozatalát. Arra vártam, hogy a kor és a korral együtt a karakter találjon meg engem. Fordítva álltam a helyzethez, reménykedtem benne, hogy valaki kiránt a döntésképtelenségem bénító állapotából.
Akkor tudtam, hogy egymásra találtunk, mikor egyszer megakadtam, és komoly elhatározásra jutottam: másnap elkezdtem megírni valaki másnak az életét. Azonban az új karaktert nem tudtam megszólaltatni. Az előző karakterem nem hagyta, hogy mással foglalkozzak, mert elkezdett élni a fantáziámban. Túl gyorsan és túl indokolatlanul dobtam félre korábban. Később volt egy pont, ahol öngyilkosságba küldtem őt (ez szerencsére csak másfél óráig tartott). De végül visszatértem hozzá és folytattam. A folyamat végére azt hiszem egészen megismertem.
Sokáig mereven ragaszkodtam a korszakok pontos rekonstruáláshoz; úgy éreztem, hogy a történelem túl mély és túl komplex, ahhoz, hogy megbolygassam. Szörnyen elfáradtam ebben a sakkozásban, az események korhű komponálásában. A karakterem nem attól lett valóssá, hogy valós események keretezték útját.
Konklúzióként meg tudom állapítani, hogy előbb kellett volna a feladatot elkezdenem. Azt érzem, hogy nem hagytam a karakteremet eleget élni/formálódni. Ezt a szöveget egy mélyponton kezdtem el írni, mert nem értettem, miért nem tudok haladni. Sok mindent kaptam a feladattól: segített döntést hozni, elindulni, megtorpanni. És a végére rájöttem, hogy roppant egyszerűnek tűnik, de egyáltalán nem egyszerű elképzelni egy életet.